A kártérítés általános szabályai

339. § (1) Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

A polgári jogi kártérítési felelősség egy - és talán a legáltalánosabb - a polgári jog által alkalmazott szankciók közül. Mint szankciónak természetesen célja egyfelől, hogy megbüntesse azt, aki a társadalom által károsnak ítélt cselekedetet hajt végre. Ugyanakkor a kártérítési felelősség másik célja a fennálló vagyoni viszonyok védelme (különösen igaz ez az ún. objektív kártérítési felelősség esetén, ahol felróhatóság híján a fent említett első cél nem érvényesül). A kártérítés fő célja, hogy olyan helyzetet teremtsen, mintha a károkozó esemény be sem következett volna, ezért a kártérítés a kár nagyságához, nem pedig a károkozó szubjektív magatartásához igazodik.
A polgári jogi kártérítési felelősségnek négy alapvető feltétele van: jogellenesség, felróhatóság, kár, okozati összefüggés a kár és a felróható tevékenység (mulasztás) között. A feltételek közül a jogellenesség, a kár, valamint az okozati összefüggés a kártérítési felelősség szükségképpeni elemei, hiszen bármelyik típusú kártérítési felelősség alapjai. Ezzel szemben a felróhatóság csak rendszerinti elem, hiszen van vétkesség nélküli kártérítés is [például a veszélyes üzemi felelősség, lásd Ptk. 345-346. §].
A polgári jogi kártérítési felelősség fennállhat szerződéses jogviszony keretében okozott kárért (kontraktuális felelősség) és szerződésen kívül okozott kárért (deliktuális felelősség). A Ptk. egy utaló szabály segítségével - néhány eltéréssel - a deliktuális felelősségre vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni kontraktuális felelősség esetén is [lásd Ptk. 318. § (1) bekezdés].A deliktuális felelősség  általános alakzatát a Ptk. 339-340. §-ai szabályozzák.
Az általános felelősségi alakzat a Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint azt jelenti, hogy mindenki köteles a kárt megtéríteni, aki azt másnak jogellenesen okozta és nem tudja bizonyítani, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
Ez alapján tehát a figyelembe veendő elemek a következők:
A jogellenesség: A törvény vélelmezi a károkozó magatartás jogellenességét, azaz minden károkozó magatartás jogellenes, hacsak más jogszabály az adott károkozást jogszerűnek nem minősíti. Minden azzal a következménnyel jár, hogy a jogellenességet a károsultnak az eljárás során nem kell bizonyítania. A károkozó mentheti ki magát a felelősség alól azzal, hogy bizonyítja, hogy az adott károkozás nem minősül jogellenesnek. Ennek bizonyítására azonban csak jogszabály kifejezett rendelkezése esetén van lehetőség.
A kár: A kár szintén szükséges eleme a kártérítési felelősség megállapításának. Ha tehát nincs kár, akkor kártérítési felelősségről sem beszélhetünk, függetlenül attól, hogy a kérdéses magatartás társadalmilag elítélendő vagy akár jogellenes volt-e. Az ún. teljes kártérítési elve alapján a kártérítés mértéke a kár nagyságához igazodik. Ez alapján a polgári jog a következő elemeket tekinti a kár részének - s így ezek megtérítését írja elő - a ténylegesen felmerült kár (damnum emergens), az elmaradt haszon (lucrum cessans), valamint a kár elhárítása, enyhítése stb. körében esetlegesen felmerült költségek. A kárra vonatkozó részletes szabályokat a Ptk. XXXI. fejezete tartalmazza.
Az okozati összefüggés: A harmadik szükségszerű elem az okozatosság, amely szerint a jogellenes magatartás és a bekövetkezett kár között okozati összefüggésnek kell fönnállnia. Okozati összefüggést akár aktív, vagyis tevőleges magatartás, akár passzív magatartás, vagyis mulasztás megalapozhat. Az okozatosság megállapításánál alapvetően két szempontot kell figyelembe venni, nevezetesen: a) a magatartás nélkül a kár nem következett volna be, továbbá b) a károkozó magatartása kártérítési szankció alkalmazásával befolyásolható, és a reparációs cél megvalósítható.
A kimentés: A polgári jogi kártérítési felelősség általános - felróhatósági - alakzatában a fenti három elem együttes megléte esetén sem feltétlenül van helye a kártérítési felelősség megállapításának. Mentesül ugyanis a felelősség alól az, aki bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, vagyis magatartása nem volt felróható. Az elvárhatóság kérdésének elbírálásánál abból kell kiindulni, hogy mindenkinek úgy kell eljárnia, hogy a kár bekövetkezése megelőzhető legyen. Az elvárhatóság objektív fogalom, a társadalmilag elvárható magatartást jelenti. A törvényben az általában kitétel azt jelenti, hogy a törvény nem egyéni adottságok alapján írja elő a normát, hanem úgynevezett objektív zsinórmértéket alkalmaz. Az adott helyzetben kitétel pedig azt jelenti, hogy a törvény egyediesíti is a társadalmi mércét és azt vizsgálja, hogy az adott helyzetben a konkrét tényállás mellett mi tekintendő elvárhatónak.
A kártérítés sikerességéhez a károsultnak azt kell bizonyítania, hogy kára következett be, a kárt a károkozó tevése vagy mulasztása okozta, és a kár bekövetkezte és a károkozó magatartása között okozati összefüggés áll fenn. A károkozó mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a károkozás jogszabályi rendelkezés alapján nem volt jogellenes, vagy kimenti magát a felelősség alól azzal, hogy bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

 (2) A bíróság a kárért felelős személyt rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján a felelősség alól részben mentesítheti.

A (2) bekezdésben foglalt szabály a teljes kártérítés elve által felállított objektív mérce alóli kivételt jelenti, vagyis a fentiekben kifejtettektől eltérő módon a három szükségképpeni elem meglétén túl a bíróság a károkozó szubjektív körülményeit is mérlegeli. A felelősségcsökkentés e módja kivételes szabály, amely kizárólag a deliktuális felelősség körében merül fel, és nem alkalmazható a szerződésszegéssel okozott kár megtérítése kapcsán.
A kár mérséklése nem azonos a kár megosztásával. A kármegosztásnál ugyanis a károsult önhibájának van jelentősége, a Ptk. 339. § (2) bekezdésének alkalmazásánál viszont a károkozó oldalán meglévő és mérlegelhető körülményeket kell figyelembe venni, kivételes egyediesítést lehetővé téve. A bíróság ennek körében mérlegelheti a felróhatóságot éppen úgy, miként a kár nagyságát. A lényeg, hogy a kártérítés mértékének csökkentésére okot adó tények rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények legyenek.

340. § (1) A károsult a kár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Nem kell megtéríteni a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult e kötelezettségének nem tett eleget.

A PK 36. számú állásfoglalása szerint ha a károkozó magatartás előidézésében, a kár bekövetkeztében, a kár súlyosbodásában az elvárható magatartást elmulasztó károsult is közrehatott, magatartásának következményeit a károsult maga viseli. Ez esetben a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése szerint kármegosztásnak van helye.
Nem terheli kártérítési felelősség a károkozót a kárnak azért a részéért, amely abból származott, hogy a károsult nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

(2) A károsult terhére esik mindazok mulasztása, akiknek magatartásáért felelős.

A Ptk. e szakaszában a károsult kárelhárítási és kárenyhítési kötelezettségét fogalmazza meg, illetve rendelkezik arról, hogy e kötelezettség elmulasztása, azaz a károsult közrehatása esetén a károkozó a közrehatás mértékéig mentesül a kártérítési felelősség alól. A kármegelőzés nemcsak aktív, hanem passzív magatartás, azaz mulasztás is lehet. Azt a kérdést, hogy az adott esetben a károsult a kármegelőző kötelezettségének eleget tett-e, mindig konkrétan, az adott helyzet összes feltételének ismerete alapján lehet megállapítani. A kármegelőzési kötelezettség jelentőségére utal, hogy a Ptk. 341. §-a arra is lehetőséget ad, hogy a károsodás veszélyeztetése esetén az érintett bírósághoz forduljon és kérje a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére kötelezést.
A kárelhárítás, a kárenyhítés és a kármegelőzés vonatkozásában is figyelembe kell venni, hogy ezek elmulasztása csak akkor jelent hátrányos következményt a károsult számára, ha az elmulasztás jogellenes magatartásnak minősül. Hangsúlyozandó, hogy az önhiba csak felróható magatartás lehet.
A károsult maga viseli a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy az általában elvárható magatartást elmulasztotta. A jogellenes károkozótól kárának megtérítését csak az ezt meghaladó részben követelheti, vagyis közöttük kármegosztásnak van helye.
A bizonyítási teher szempontjából az a lényeges, hogy a károsult közrehatását a károkozónak kell bizonyítania.
E körben - a (2) bekezdés értelmében - nem kizárólag a károsult saját magatartását kell tekintetbe venni, hanem mindazokét is, akiknek magatartásáért a károsult felelősséggel tartozik. Ilyenek például a károsult munkavállalóik, megbízottai stb., fontos azonban kiemelni, hogy a teljesítési segédek (például alvállalkozók) magatartásáért való felelősség kizárólag a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség esetében merülhet föl.

341. § (1) Károsodás veszélye esetén a veszélyeztetett kérheti a bíróságtól, hogy azt, akinek részéről a veszély fenyeget, tiltsa el a veszélyeztető magatartástól, illetőleg kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére és - szükség szerint - biztosíték adására.
(2) Ezt a szabályt kell alkalmazni akkor is, ha a károsodás veszélyét tisztességtelen gazdasági tevékenységgel idézték elő.

A Ptk. 341. §-ban megfogalmazott szabály két tekintetben is kivételt jelent a polgári jogi kártérítési felelősség általános alakzatának a korábbi §-okhoz fűzött magyarázatban ismertetett elvei alól. Egyfelől e szabály olyan esetre fogalmaz meg intézkedést, amikor a kár még nem következett be, ám annak veszélye fennáll. Másfelől a szabály objektív jellegű, ami azt jelenti, hogy a bíróság döntése független attól, hogy a veszélyhelyzetet előidéző magatartása felróható-e.
A bíróság tehát, ha károsodás bekövetkezésének veszélye fenyeget - a potenciális károkozó magatartásától függetlenül - megtilthatja a veszélyeztető magatartást, elrendelheti a károsodás elkerüléséhez szükséges intézkedések megtételét, illetve a veszélyeztető személyt biztosíték adására kötelezheti. A biztosíték lehet bármi, ami kár bekövetkezte esetére a sérelmet szenvedett fél megfelelő kielégítését biztosítja. Elképzelhető tehát, hogy a kár bekövetkezése esetén a károsult ebből a biztosítékból peren kívül kielégíti magát.
A jogvédelmet, csak a veszélyeztetett kérheti és a bíróság csak azzal szemben alkalmazhatja, akinek a részéről a veszély fenyegetett.
A bírósági jogvédelemnek ez a fajtája elsősorban a szomszédjogi szabályok alkalmazása, vagy a környezetvédelmi szabályokkal összefüggésben fordul elő.
A (2) bekezdés alkalmazási területét - vagyis a tisztességtelen gazdasági tevékenységek körét - a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény jelöli ki.

342. § (1) Semmis valamely szerződésnek az a kikötése, amely a szándékos vagy súlyos gondatlanságból eredő károkozásért, az életben, a testi épségben, az egészségben okozott károsodásért, továbbá bűncselekmény következményeiért való felelősséget előre korlátozza vagy kizárja.

A polgári jogi szabályok diszpozitivitásából következik, hogy a felek szerződésükben a jogszabály által előírtnál kisebb, vagy nagyobb mértékű felelősségvállalásban is megállapodhatnak. A Ptk. azonban bizonyos korlátokat állít fel a felelősség szerződéssel történő korlátozása, illetve kizárása tekintetében. Ilyen felelősségkorlátozást, illetve kizárást tiltó szabályt tartalmaz mind a Ptk. 314. §-a, mind a 342. § (1) bekezdése. Míg azonban a Ptk. 314. § a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősségre, addig a Ptk. 342. § (1) bekezdése a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre vonatkozik. A Ptk. 342. § (1) bekezdése tehát kizárólag a szerződés azon rendelkezéseit érinti, amelyek a felek között, de a szerződés keretein kívül okozott károk korlátozására vagy kizárására vonatkoznak. A két szabály ugyanakkor tartalmilag megegyezik abban, hogy mindkettő tiltja a szándékosan, súlyos gondatlansággal vagy bűncselekménnyel okozott, valamint az életben, testi épségben vagy egészségben okozott károkért való felelősség korlátozását és kizárását.
A Ptk. 342. § (1) bekezdéséből következően azonban - a szerződésen kívül okozott kár esetében - a károsodás bekövetkezte után nem tilos az ilyen megállapodás. A kontraktuális felelősség körében az utólagos korlátozás és kizárás is tilos.

(2) Nem jár kártérítés, ha a kárt a károsult beleegyezésével okozták, és a károkozás társadalmi érdeket nem sért vagy veszélyeztet.

A Ptk. 342. § (2) bekezdése értelmében - főszabály szerint - a károsult a károkozásba történő beleegyezése kizárja a kártérítési felelősség megállapítását. Tekintettel arra, hogy a beleegyezés jognyilatkozat, ezért szóban, írásban és ráutaló magatartással is megtehető. A ráutaló magatartással történt beleegyezés egyik tipikus esete a sporttevékenységgel kapcsolatos esetleges károsodások okozásába történő beleegyezés. Ilyen esetekben ugyanis a kialakult joggyakorlat alapján a bíróság úgy tekinti, hogy a sportoló a tevékenység megkezdésével mintegy beleegyezett a vele szemben bekövetkező magatartásokba, illetve az azáltal okozott károkozásba.
A fenti főszabály alól kivételt jelent, ha a károsult beleegyezik ugyan a károkozásba, de a károkozás társadalmi érdeket sért, vagy veszélyeztet. Ez esetben ugyanis a károsult beleegyezése nem szűnteti meg a kártérítési felelősséget. Hiába egyezik bele például valaki abba, hogy az életét kioltsák, az öngyilkosságban való közreműködés társadalmi érdeket sért, ezért a károkozó a károsult beleegyezése okán nem mentesülhet a felelősség alól.
Szükséges továbbá, hogy a beleegyezőnek rendelkezési joga legyen azon a dolgon, amire nézve a károkozáshoz hozzájárul, így például azon a vagyontárgyon, amelynek megsemmisítésébe beleegyezik.

343. § A jogtalan támadás vagy a jogtalan és közvetlen támadásra utaló fenyegetés elhárítása érdekében a támadónak okozott kárt nem kell megtéríteni, ha a védekező az elhárítással a szükséges mértéket nem lépte túl.

A támadás - vagy annak veszélye - ellen irányuló jogos védelem a jogellenességet kizáró tényező, s mint ilyen a kártérítési felelősséget kizárja. A támadás kifejezésből következik, hogy fizikai hatásról van szó és a védelemnek e fizikai hatás ellen kell irányulnia. A fizikai hatás, azaz a támadás irányulhat a vagyon és irányulhat a személy ellen is. Az sem szükséges, hogy a védekező személye, vagy vagyona ellen irányuljon a támadás, lehetséges harmadik személy elleni, illetve vagyona ellen irányuló támadás elhárítása is. Lényeges azonban, hogy a károsult kizárólag maga a támadó lehet.
Az elhárítás irányulhat jogtalan és közvetlen támadásra utaló fenyegetéssel szemben is. Minden esetben fontos azonban, hogy az elhárítás - lévén nem azonos a megtorlással - a szükséges mértéket nem haladhatja meg. (Ebből következik, hogy általában egyidejűség áll fenn a fenyegetés, támadás és a védelem között. Ez alól csak a birtokvédelem szabályai jelentenek kivételt, annyiban, amennyiben a birtokától megfosztott személy a birtokából kikerült tárgyat kivételes esetben utólagosan is visszaszerezheti.[lásd Ptk. 189. § (3) bekezdés]) Annyiban, amennyiben az elhárítás a szükséges mértéket meghaladja, a károkozó a kártérítési felelősség általános szabályai szerint felel.
A szükséges mérték meghatározásánál a bírói gyakorlat ennek megfelelően az elvárhatóság (adott helyzetben általában elvárható) követelményeiből indul ki. Így ebben a körben kell megítélni azt az esetet is, amikor ijedtségből, vagy hirtelen felindulásból történik a szükséges mérték túllépése.
A jogos védelem polgári jogi fogalma és a büntetőjogi fogalom nem esik egybe. A büntetőjogi megoldással ellentétben a polgári jog ugyanis csak az elvárhatóság keretein belül biztosít mentességet annak, aki a jogos védelem határait ijedtségből, vagy felindulásból túllépi, illetve annak, aki csak vélt sérelmét kívánja elhárítani.

344. § (1) Ha többen közösen okoznak kárt, felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges, egymással szemben pedig magatartásuk felróhatósága arányában oszlik meg.
(2) A kár a károkozók között egyenlő arányban oszlik meg, ha magatartásuk felróhatóságának arányát nem lehet megállapítani.
(3) A bíróság mellőzheti az egyetemleges felelősség megállapítását, és a károkozókat közrehatásuk arányában is marasztalhatja, ha
a) ez a kár megtérítését nem veszélyezteti, és tetemesen nem is késlelteti, vagy
b) a károsult maga is közrehatott a kár bekövetkeztében, vagy igénye érvényesítésével menthető ok nélkül késlekedett.

Közös a károkozás, ha a kár bekövetkezése több személy közrehatásának eredménye. Önmagában az egyidejű elkövetés nem jelenti a közös károkozás szabályainak alkalmazását, ehhez ugyanis szükség van a károkozók bizonyos fokú közös szándékára is. Ha például egy időben két tolvaj tör be a házba és kárt okoz, közöttük a közös károkozás nem állapítható meg.
Egyes esetekben az előre látható alkalomteremtés teszi lehetővé a közös károkozást. Ilyenkor az egyik személy magatartása előre látható alkalmat teremt a másik károkozására, vagy valamilyen módon megerősíti a károkozás bekövetkezését. Tipikus példa erre, ha a gépkocsi tulajdonosa átengedi a gépkocsit a jogosítvánnyal nem rendelkező személynek, aki kárt okoz. Előfordulhat olyan eset is, hogy többen különböző felelősségi alakzaton alapuló kárt okoznak.
Az (1) bekezdés szerint a közös károkozók felelőssége a harmadik személy irányában egyetemleges [lásd Ptk. 337. §]. E fő szabály alól azonban kivételeket tartalmaz a (3) bekezdés, amely szerint a bíróság mellőzheti az egyetemleges felelősség megállapítását és a károkozókat közrehatásuk arányában is marasztalhatja, ha ez a kár megtérítését nem fenyegeti, és tetemesen nem is hátráltatja, illetve ha a károsult maga is közrehatott a kár bekövetkezésében, vagy igényét menthető ok nélkül késedelmesen érvényesíti.  A bíróság azonban a fenti feltételek fennállása esetén sem köteles mellőzni az egyetemlegességet, csupán élhet ezzel a lehetőséggel, ha indokoltnak tartja.
Az (1)-(2) bekezdés értelmében a károkozók belső viszonya az alábbiak szerint alakul: a magatartások felróhatóságának aránya dönt; ha azonban a felróhatóság mértéke nem állapítható meg, a károkozók a kárt egyenlő arányban viselik.
A felelősség egyes esetei
A veszélyes üzem működéséből eredő károk

345. § (1) Aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik. Ezeket a szabályokat kell alkalmazni arra is, aki az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységével másnak kárt okoz.
(2) Nem kell megtéríteni a kárt annyiban, amennyiben a károsult felróható magatartásából származott.

Veszélyes üzem károsodása esetén a veszélyes üzem üzembentartóját kártérítés megállapításánál - a károkozó vagy az üzembentartó netáni felróható közrehatása mellett - az üzem veszélyességét is figyelembe kell venni az üzembentartó terhére, amennyiben ez a veszélyes üzem károsodásában közrehatott.
A Ptk. ebben a fejezetben azokat a felelősségi eseteket veszi sorra, amelyek valamilyen módon (a kártérítésre kötelezett személyében, a kártérítés mértékében stb.) eltérnek a kártérítési felelősség előző fejezetben szabályozott általános alakzatától.
Az első - és talán legfontosabb - ilyen eset a veszélyes üzemi felelősség, amely az általános alakzattól eltérően nem vétkességi, hanem ún. tárgyi vagy objektív felelősség. Ennek lényege, hogy a felelősséget megalapozza a jogellenesség, a kár valamint a kettő között fennálló okozati összefüggés, vagyis a károkozó vétkessége nem feltétele a kártérítési felelősség megállapításának. A három tényező meglétének bizonyítása ez esetben is a károsultat terheli.
Hasonlóan az általános kártérítési felelősséghez, a veszélyes üzemi felelősség is kimentő jellegű, vagyis ha a károkozó bizonyítani tudja azokat a tényeket, amelyek a felelősség alól mentesítik, kártérítési felelőssége nem állapítható meg. Ahhoz, hogy a felelősség alól mentesüljön, a károkozónak két körülmény együttes fennállását kell bizonyítania: egyfelől, hogy a kárt elháríthatatlan ok idézte elő, másfelől, hogy ez az ok a veszélyes üzemi tevékenység körén kívül esik. Az elháríthatatlanság a joggyakorlat szerint akkor állapítható meg, ha a technika adott fejlettségi szintjére és a gazdaság teherbíró képességére is figyelemmel objektíve nem áll fenn a védekezés lehetősége (A kártérítési jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1991., 80. oldal). Elháríthatatlan és külső ok lehet: vis maior, természeti események, állat közrehatása, harmadik személy közrehatása, károsult közrehatása.
A törvény - eltérően a külföldi jogok megoldásától, ahol az egyes veszélyes üzemi tevékenységeket külön törvények szabályozzák - a veszélyes üzem fogalmát nem definiálja, és az ilyennek minősülő tevékenységeket nem is sorolja fel, hanem azt a általános kárfelelősségi alakzathoz hasonlóan generálklauzula formájában szabályozza. Ennek oka, hogy e tevékenységek köre a technikai fejlődés és a világ változása miatt folyamatosan bővül, ezért a bírói gyakorlat feladata eldönteni, hogy egy adott időben milyen tevékenység minősül fokozottan veszélyesnek. A fokozott veszéllyel járó tevékenység fő ismérve, hogy csekély hiba is aránytalanul súlyos károkat eredményezhet, így például a gépjárművezetés, a robbanóanyag vagy mérgező anyag tartása.
Az okozati összefüggés a veszélyes üzemi felelősség esetében olyan szempontból szintén speciális, hogy a kárnak a tevékenység veszélyes voltával kell összefüggésben lennie, abból kell fakadnia. Ellenkező esetben a kártérítési felelősségre az általános szabályok lesznek irányadók.
A kárért az a személy felelős, aki a fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatja, vagyis aki a veszélyes üzemet működteti, a fölött kontrollal rendelkezik. Ezt a személyt a joggyakorlat üzembentartónak nevezi. Az üzembentartó nem minden esetben azonos a tényleges károkozóval, és nem feltétlenül azonos a veszélyes üzem tulajdonosával sem. Általános ismérvként azt mondhatjuk, hogy általában az minősül üzembentartónak, akinek a veszélyes üzem működése az érdekét szolgálja, és aki rendelkezhet a veszélyes üzem (annak fennállása, működése stb.) fölött.
A fentiekben ismertetett szabályok irányadók arra a károkozóra is, akinek tevékenysége ugyan nem feltétlenül minősül veszélyes üzemnek, de az emberi környezetet veszélyezteti (így például szennyező anyagokat bocsát ki) [lásd a környezet védelméről szóló 1995. évi LIII. törvényt].
A (2) bekezdés értelmében a veszélyes üzemi felelősség esetén is helye van kármegosztásnak, vagyis a károsult felróható közrehatásának arányában a kárt nem kell megtéríteni.

 (3) A felelősség kizárása vagy korlátozása semmis; ez a tilalom a dologban okozott károkra nem vonatkozik.
(4) A kártérítési követelés három év alatt elévül.

A (3) bekezdés értelmében a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott kártért való - a dologban okozott károkat kivéve - kárfelelősséget nem lehet sem korlátozni sem kizárni. E szabály a Ptk. 342. § (1) bekezdésében foglalt szabályt fogalmazza meg a veszélyes üzemi kárfelelősség tekintetében, értelemszerűen a felróhatóság fokára történő utalás mellőzésével.
A (4) bekezdés a veszélyes üzemi kártérítési felelősségből fakadó a kártérítési követelés elévülését három évben korlátozza. Az ötéves általános elévülési idő három évre korlátozása a károsult számára jelentősen megkönnyített bizonyítást ellensúlyozza. A speciális elévülési idő eltelte után a károsult kárigényét - a rendes elvülési időn belül - az általános kártérítési szabályok szerint érvényesítheti. A három éves elévülési idő nem vonatkozik a veszélyes üzemek találkozására, hiszen ebben az esetben a kártérítési felelősség általános szabályai irányadóak [lásd a Ptk. 346. §-hoz fűzött magyarázatot]. Egyebekben elévülés nyugvására, kezdetére, megszakadására az elévülés általános szabályai irányadók (Ptk. 326-327. §).
BH1996. 256. Ha a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából eredő kár megtérítése iránti követelés elévült, a kárigényt a kártérítés általános szabályai szerint kell elbírálni.

346. § (1) Ha a kárt több személy fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozta, egymásközti viszonyukban a felelősség általános szabályait kell alkalmazni.

A közös károkozók a károsulttal szemben akkor is egyetemlegesen felelnek, ha a kárt több személy fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozta, és a károsult az egyik veszélyes tevékenység folytatójának a házastársa.
A Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése szerint: aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni, s a felelősség alól csak külső elháríthatatlan ok bizonyítása esetén mentesül.
Ha a kárt több személy fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozta, a felelősség másként érvényesül a külső és a belső viszonyban. A károsult harmadik személy és a közös károkozók (külső) viszonyában ugyanis a Ptk. 344. §-ának (1) és 345. §-ának (1) bekezdése alapján az egyetemleges és vétkesség nélküli (tárgyi) felelősség szabálya az irányadó, míg a közös károkozók egymás közti (belső) viszonyában a felelősség általános (Ptk. 339. §) szabályait kell alkalmazni.
Ha tehát a két gépjármű összeütközésénél az utcai járókelő károsodik, kárát a két gépjármű üzembentartója a Ptk. 345. §-a alapján, vagyis vétkességre tekintet nélkül köteles megtéríteni. Ezenkívül a Ptk. 344. §-a (l) bekezdésének az egyetemleges felelősségre vonatkozó szabálya is érvényesül velük szemben, ami azt jelenti, hogy a károsult kárának megtérítését - választása szerint - mindkettőjüktől vagy bármelyiküktől követelheti.
Mindkét károkozó perlése esetén az egyetemleges marasztalás csak a Ptk. 344. §-ának (3) bekezdésében megállapított feltételek alapján mellőzhető.
Ha a károsult harmadik személy kárát az egyik gépjármű üzembentartója téríti meg, ennek a károkozásban részt vett másik gépjármű üzembentartójával szemben érvényesíthető megtérítési igényére a Ptk. 346. §-ának (1) bekezdése értelmében már nem a vétkesség nélküli, hanem a felelősség általános szabályai az irányadók. Kettőjük egymás közti viszonyában tehát a kár a Ptk. 344. §-a (1) bekezdésének megfelelően magatartásuk felróhatósága arányában oszlik meg.
Ugyanez az alapja és módja a felelősség viselésének akkor is, ha a gépjárművek összeütközése közben közösen okozott kár nem a kívül álló harmadik személyt, hanem az egyik vagy másik, esetleg mindkét gépjármű üzembentartóját érte.
Ha a károsult személy a felvetett esetben nem utcai járókelő, hanem az egyik gépjármű utasa volt, őt a felelősségi szabályok alkalmazása szempontjából rendszerint kívülálló harmadik személynek kell tekinteni. Kárának megtérítését tehát a gépjármű utasa is mindkét gépjármű üzembentartójától követelheti az egyetemleges tárgyi felelősség alapján.
Abban az esetben azonban, ha a károsult utas történetesen az egyik gépjármű üzembentartójának házastársa, a felelősségi szabályok alkalmazása már nem ennyire egyszerű. A felelősség kérdése ugyanis aszerint alakul, hogy a károsult házastárs üzembentartónak tekinthető-e vagy sem.
Bár a gépjárművet rendszerint a tulajdonos tartja üzemben, egyedül a tulajdonjog alapján az üzembentartói minőség nem dönthető el.
Azon az alapon tehát, hogy a gépjármű az egyik vagy másik házastársnak a különvagyona, éppúgy nem lehet a tulajdonos házastársat feltétlenül üzembentartónak tekinteni, mint ahogy a Csjt. 27. §-a alapján fennálló vagyonközösségből folyó közös tulajdonosi minőség sem alkalmas egymagában arra, hogy ez alapon mindkét házastársat üzembentartónak lehessen tekinteni.
A különvagyonba vagy a házastársi közös vagyonba tartozó gépkocsi üzemeltetési költségeinek viselése ugyan a Csjt. 32. §-a értelmében a házastársak közös terhe, ez azonban még nem teszi az együttélő házastársakat közös üzembentartókká, és nem alapozza meg az egyik házastárs által üzemben tartott gépjármű működése közben keletkezett kárért a károsult harmadik személlyel szemben (külső viszony) fennálló egyetemleges felelősségüket. Az egyik házastárs terhére megítélt ilyen kártérítési összeg a házastársak egymás közti (belső) viszonyában a házassági vagyoni igények rendezése során kerülhet elszámolásra.
A házastársak tehát pusztán együttélésük ténye és az ahhoz kapcsolódó házassági vagyonjogi viszonyok alapján (ex lege) nem tekinthetők közös üzembentartóknak.
Az üzembentartó személyének megállapításához rendszerint a gépjármű forgalmi engedélye és a rendőrhatósági nyilvántartás adatai adnak komoly segítséget. Azt ugyanis, akinek a nevére a forgalmi engedély szól, aki a gépjármű-nyilvántartásban szerepel, az ellenkező bizonyításáig üzembentartónak kell tekinteni. Üzembentartó azonban olyan személy is lehet, akinek nincs forgalmi engedélye, és neve a gépjárműnyilvántartásban sem szerepel.
A kárért való felelősség szempontjából a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése értelmében azt kell üzembentartónak tekinteni, aki a fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatja. A folytatás ismétlődő, rendszeres és tartós tevékenységet jelent, s hogy ez mikor áll fenn, azt csak az eset körülményei alapján lehet eldönteni.
Az együttélő házastársat tehát - a tulajdonjogtól és hatósági engedélytől függetlenül - akkor kell közös üzembentartónak tekinteni, ha a fokozott veszéllyel járó tevékenységet - adott esetben a gépjármű vezetését - mindketten rendszeresen folytatják.
Ha az adott tényállás szerint az összeütközött gépjárművek egyikének mindkét házastárs az üzembentartója volt, akkor a károsult házastárs a felelősség szempontjából már nem tekinthető harmadik személynek, kárának megtérítését tehát nem a Ptk. 345. §-a alapján és nem is az egyetemleges felelősség szerint, hanem a 346. § (1) bekezdése értelmében a felelősség általános szabályai szerint követelheti. Ilyen esetben házastársának a közösen üzemeltetett gépjármű vezetése közben tanúsított felróható magatartása az ő terhére esik, és a másik gépjármű üzembentartójától csak magatartása felróhatóságának arányában követelhet kártérítést.
Ugyanez a megoldás akkor is, ha a gépjárműnek egyedül a károsult házastárs az üzembentartója, aki a másik házastársnak csak alkalomszerűen engedte át a vezetést.
Ha azonban a károsult házastárs nem üzembentartó, hanem csak utas, és üzembentartónak a gépjárművet vezető házastársát kell tekinteni, akkor a károsult házastárs kárának megtérítését - a tárgyi felelősség és a közös károkozásból származó egyetemleges felelősség alapján - választása szerint mindkét jármű vezetőjétől, vagy bármelyiküktől követelheti.
Együttélő házastársaknál alig képzelhető el, hogy a károsult házastárs a kártérítési igényét a saját házastársával szemben akár külön, akár a másik gépjármű üzemben tartójával együtt érvényesítse. A rendszerinti eset az, hogy a károsult házastárs ilyen esetben egyedül a másik gépjármű üzembentartóját perli kárának megtérítése iránt.
Az ilyen perben a kárért egyetemleges felelősséggel tartozó alperes nem hivatkozhat arra, hogy a felperes kárának megtérítését a közös károkozásban felróhatóan részes házastársától követelje, s őt a bíróság felróhatóság hiányában vagy annak kisebb foka alapján egészben vagy részben mentesítse a felelősség alól.
A perben álló alperes ugyanis a felperes káráért a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján vétkességére tekintet nélkül felel, hacsak külső elháríthatatlan okot nem tud bizonyítani.
A bíróság tehát ilyen esetben az alperest a felperes teljes kárának megtérítésére kötelezi, és az alperesnek csak ahhoz van joga, hogy a kifizetett kártérítési összeget, magatartásának felróhatósága arányában, a Ptk. 344. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a felperes házastársától visszakövetelhesse.
E megtérítési igényen alapuló követelés behajthatóságának kockázatát a dolog természeténél fogva az elmarasztalt gépjármű-üzembentartó viseli, s ebben a viszonylatban a károsult házastárssal szemben fennálló tartozásnak a másik házastárssal szemben fennálló megtérítési követelésbe való beszámítása sem kerülhet szóba.

(2) Ha a károkozás egyik félnek sem róható fel, de a kár egyikük fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességre vezethető vissza, a kárt ez utóbbi köteles megtéríteni.
(3) Ha a kárt mindkét fél fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenesség okozta, továbbá, ha ilyen rendellenesség egyik félnél sem állapítható meg, kárát - felróhatóság hiányában - mindegyik fél maga viseli.
(4) Az üzemi balesetért való felelősség szabályait külön jogszabályok állapítják meg.

A Ptk. 346. §-a a veszélyes üzemek találkozása esetén a károkozók egymás közötti viszonyait rendezi. A szabályozás azon az elven alapul, hogy a veszélyes üzemből eredő speciális szabályok alkalmazása csak a veszélyes üzemen kívüli károk esetén indokolt. Ennek megfelelően a két vagy több veszélyes üzem által harmadik személynek okozott kárért való kártérítési felelősségre a Ptk. 345. §-ában meghatározott szabályok, valamint a 344. §-ában szabályozott egyetemleges felelősség szabályai lesznek irányadók.
Ugyanakkor a károkozók egymás közötti viszonyát ebben az esetben nem a 344.§ szabályai szerint kell megítélni, mivel erre e § speciális szabályokat állapít meg. Ez alapján tehát, az egymásnak okozott kár esetén a jogi szabályozás az alábbiak szerint alakul:
- ha van vétkesség, az általános szabályok érvényesülnek a Ptk. 339. § (1) bekezdése és a Ptk. 340. § szerint [Ptk. 346. § (1) bekezdés];
- ha nincs vétkesség, de van rendellenesség, az felel, akinél a kár releváns okának minősülő rendellenesség fennáll [Ptk. 346. § (2) bekezdés];
- ha rendellenesség sincs, vagy mindkét félnél van rendellenesség, mindenki viseli a saját kárát [Ptk. 346. § (3) bekezdés].
A § (4) bekezdése az üzemi balesetért való felelősséget kiveszi a Ptk. kártérítési felelősségre vonatkozó szabályainak hatálya alól. E helyütt a Ptk. ugyanis úgy rendelkezik, hogy az üzemi balesetért való felelősség szabályait külön jogszabályok állapítják meg. Lásd a munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvényt, a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvényt, a mezőgazdasági üzemi balesetek esetén járó kártérítésről szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1921. évi 3. ülésszakán elfogadott 12. számú Egyezmény kihirdetéséről az 2000. évi XLV. törvényt.
Felelősség olyan személyek károkozásáért, akiknek belátási képessége hiányzik vagy korlátozott

347. § (1) Akinek belátási képessége hiányzik vagy fogyatékos, felelősségre nem vonható. Helyette gondozója felel, kivéve, ha bizonyítja, hogy a felügyelet ellátása érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
(2) Ha a károkozónak nincs gondozója, vagy a gondozó felelősségét nem lehet megállapítani, kivételesen a károkozót is kötelezni lehet a kár részben vagy egészben való megtérítésére, feltéve, hogy az eset körülményei és a felek anyagi viszonyai ezt nyilvánvalóan indokolttá teszik.

A Ptk. e §-ban a belátási képességgel nem vagy csak korlátozott mértékben rendelkező, vagyis vétőképtelen személyek által okozott károk megtérítésének szabályait rendezi. A belátási képesség hiánya vagy fogyatékossága kizárja a felróhatóság megállapítását, így a károkozó felelősségének megállapítása is kizárt. Ennek alapvetően két oka van, egyfelől a kártérítési felelősség jogpolitikai célja, vagyis a szankció által kifejtett nevelő hatás nem érhető el, továbbá a legtöbb esetben a reparációs cél sem volna elérhető, hiszen a vétőképtelen személyek általában nem rendelkeznek vagyonnal. A Ptk. sem a vétőképtelenség fogalmát nem határozza meg, sem ezzel összefüggésben korhatárt nem állapít meg, miként például a cselekvőképesség kapcsán ezt megteszi. A jogirodalomban általános az a nézet, hogy a nem-formális jogbiztonságot éppen az szolgálja, ha a polgári jogi felróhatóság állapotának beálltát a bíróság egyediesítve állapítja meg (Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái. A polgári jogi felelősség. Akadémiai kiadó, 343-347. oldal). A bíróságnak tehát minden egyes egyedi esetben döntenie kell arról, hogy a károkozó vétőképtelennek minősül-e. Ennek keretében vizsgálnia kell a károkozó tudati állapotát, valamint a károkozás egyéb körülményeit. Ez alapján felméri, hogy a károkozó mennyiben ismerte fel a károkozás körülményeit és reá a kártérítés eszközeivel milyen hatás gyakorolható.
A fentieknek megfelelően, az (1) értelmében a vétőképtelen személy helyett gondozója tartozik felelősséggel. E felelősség tulajdonképpen nem más személyért való felelősség (mint például a munkáltatónak a munkavállalója által okozott kárért való felelőssége, lásd Ptk. 348. §-hoz fűzött magyarázatot), hanem a gondozó helytállása saját mulasztásáért, amely lehetővé tette a vétőképtelen személy károkozását. A gondozó felelőssége ebben az esetben felróhatóságon alapszik, vagyis mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a gondozási tevékenysége körében mulasztás nem terheli, vagyis úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható.
Gondozónak azt a személyt kell tekinteni, aki hosszú időn keresztül befolyásolja a vétőképtelen személyiségének alakulását (sz&